Az állati kultúrák létezése az etológiai kutatások egyik legvitatottabb kérdése. A kultúra meghatározására számos definíció született az elmúlt évtizedekben, az ellentmondásos definíciók sokfélesége azonban nem segít megválaszolni a kérdéseket, különös tekintettel arra, hogy a definíciókat az adott tudományág képviselői céljuknak megfelelően alakíthatják ki. Egyes definíciók eleve kizárják, hogy állatokra alkalmazhatóak legyenek, míg mások olyan meghatározásokat adnak, hogy abba más fajok is beleférjenek. Megint mások kritériumokban határozzák meg, mely viselkedések tekinthetők kulturális tevékenységnek (McGrew 1994).
A Homo genusba a modern ember (H. sapiens sapiens) és legközelebbi rokonai tartoznak. Becslések szerint az első Homo fajok megjelenése 2,5 millió évvel ezelőttre tehető. A genus egyetlen élő tagja a modern H. sapiens. A Homo floresiensis felfedezéséig azt gondolták, hogy utolsó rokon faj 25-30.000 éve halt ki, ez a H. floresiensissel 12.000 évre módosult. A Homo-k legközelebbi (kihalt) rokonai az Australopithecusok, tőlük a Homo evolúciós ág körülbelül 5 millió éve vált külön (White és mts 2006).
Az időben előrehaladva a Homo fajokról egyre többet tudunk, egyre bőségesebb az a paleontológiai leletanyag, amiből következtetéseket lehet levonni az evolúciójuk menetére. A egyik legrégebbi Homo leletet az olduwan-i szurdokban (Afrika, Kenya) tárta fel Mary és Louis Leakey. Ez a hely, illetve környéke máig az egyik leggazdagabb Homo (elsősorban habilis és erectus) lelőhely (Leakey 1995).
Az emberelődök evolúciójával foglalkozó kutatók sokáig úgy képzelték, hogy miután 30.000 éve a neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis) kihalt, a Homo genusból csak a Homo sapiensek maradtak a Földön. Hatalmas meglepetésként érte a tudósokat, az a felfedezés, hogy a modern embertől jelentősen különböző, másik Homo faj egészen 13.000 évvel ezelőttig, a H. sapiensekkel egy időben jelen volt a Földön.
A Homo floresiensis („Florensi ember”) a Homo genusba tartozó 2003-ban felfedezett faj. Különlegessége a (a többi Homo-hoz képest) meglepően kicsi test és kicsi agy, illetve, hogy nem is olyan nagyon rég halt ki. A modern Homo sapienssel egy időben élt az Indonéziai Flores szigeten. A szigeten található Liang Bua barlangban végzett ásatások során került elő egy majdnem teljes csontváz és koponya és egy őrlőfog. A csontok feltételezett kora 18.000 év. A majdnem teljesen megmaradt egyeden kívül még másik 8 egyed csontjait találták meg ugyan itt. A csontok mellett kisebb szerszámok is előkerültek, ezek a 94-13.000 éves földrétegekben voltak. Az első leleteket 2003-ban tárták fel, és a felfedezésről beszámoló első tudományos riport 2004-ben jelent meg a Nature folyóiratban (Morwood és mts 2004). A feltárást végző kutatók a csontokat egy új Homo faj egyedeiként írták le. Az új faj a sziget neve után a Homo floresiensis tudományos nevet kapta. (A felfedezésről szóló híradásokban „Hobbitok”-ként emlegették a felfedezett egyedeket.)
Az ember szociális lény. Csoportban való életét azonban bonyolult mechanizmusok szabályozzák. A csoportban szoros kapcsolat alakul ki az emberek között, hisz a közös cél érdekében együtt kell működniük, és segíteniük kell egymáson, ugyanakkor folyamatosan, alkalmazkodni a csoport közös normáihoz (Simon, 1990).
Az egyedeknek szükségük van erőforrásokra a túléléshez és szaporodáshoz, így a véges források versengéshez vezetnek. Ennek megfelelően az önzetlen (altruista) viselkedés vagy segítségnyújtás nehezen összeegyeztethető a darwin-i perspektívával. Egy viselkedés, mely csökkenti az egyed rátermettségét, nem maradhat fent hosszabb távon. Úgy tűnik, hogy az önzetlenség megjelenésével a természetes szelekció fogékonnyá teszi az egyedeket az önzésre (Williams, 1992). Számos elmélet próbál magyarázatot találni a kooperáció különböző típusaira a biológiában és a közgazdaságban, de a feltétel nélküli önzetlenség elmélete még mindig nehezen megfogható.
Az ember fejletlenül születik és a többi főemlőshöz képest lassabban fejlődik. A terhesség hosszabb, az állandó fogazat kialakulása, a nemi érettség később következik be, ugyanakkor az élekor meghosszabodik (Bogin 1997). Az egyedfejlődés egyes lépéseinek időzítését illetve időbeli mintázatának megváltozását heterokróniának hívjuk. Ezzel kapcsolatban egyes juvenilis jellegek sokáig fennmaradnak, míg bizonyos egyedfejlődési események felgyorsultan jelentkeznek az ember esetében. A főemlősökhöz képest újabb képességek megjelenésével új egyedfejlődési szakaszok is megjelenhetnek. A prefrontális kéreg gyorsabb érése miatt, a főemlősökhöz képest bizonyos kognitív képességek (pl. kategorizációs képességek, tárgyak tulajdonságainak integrációja) hamarabb jelennek meg.
A szexuális szelekció - a többi állathoz hasonlóan - az embereknél is több szinten jelentkezik, így az ivarsejtek mennyiségében és védettségében, az ivadékgondozásra fordított energia mennyiségében. Az emberi populációkban a többnejűség, a többférjűség és egynejűség egyaránt megtalálható. A társadalmak többségére a többnejűség jellemző, de a párválasztás jellegét az ökológiai körülmények befolyásolják. A nők és a férfiak preferált szexuális stratégiái eltérőek, azonban darwinista értelmezésben mindkettejük célja szaporodási sikerének növelése (Bereczkei, 1999). A nőkre jellemző stratégia a rejtett, szinkronizált ovuláció, amelynek okai vitatottak, egyes értelmezések szerint így igyekszenek a férfit a hosszútávú maradásra és segítségre kényszeríteni, vagy éppen ez teszi lehetővé, hogy a nő több férfivel is kapcsolatot létesítsen (Alexander és Noonan, 1979).
A párválasztást számos tényező befolyásolja. Genetikai, immunológiai jellegzetességek és a társadalmi elvárások, egyéb környezeti faktorok. A párválasztáskor preferált fizikai tulajdonságok (egészségi állapot, életkor, fizikai kondíció) a leendő szülő adott környezetbeli rátermettségére utalhatnak. Sok adat mutat arra, hogy egyes a preferenciák kialakításában szerepet játszó arcjellegek jól jelzik hordozójuk ösztrogén és tesztoszteron szintjét, de az általános szimmetria is összefüggést mutat az egyed rátermettségével.
Egy fenotípus - így a viselkedés - adaptív értéke a környezettől függ. Egy adott viselkedés az ökológiai viszonyoktól függően lehet előnyös, de hátrányos is az állatra vagy az emberre nézve. Ebből fakadóan a különböző ökológiai környezetben élő népcsoportok eltérő adaptív viselkedési stratégiákat fejleszthettek ki.
E stratégiák egyik típusa a különböző társadalmakban élő emberek párosodási rendszerére van hatással. Egyes adatok arra utalnak, hogy összefüggés mutatható ki a népcsoport élőhelyének földrajzi szélessége és a poligámia mértéke között (Gangstead és Simpson, 2000). A trópusokon a nagyobb táplálékellátottság miatt az anyák képesek nagyrészt egyedül is felnevelni gyermekeiket, ezért a férfi több nővel hozhat létre családi közösséget (hárem). Ezzel szemben a hidegebb éghajlatokon a gyermek felnevelése nagyobb erőfeszítést igényel, így az apáknak közre kell működniük a gyermekük ellátásában, ami az egynejűség irányába.
A neolitikus vadászó-gyűjtögető társadalmak áttérése a mezőgazdaságra előnyökkel és hátrányokkal is járt egyszerre, melyek közül az előnyök bizonyultak nagyobbaknak. Az áttérést magyarázó elméletek többsége összefüggést feltételez a népesség növekedése, az éghajlat, és így a növényzet megváltozása, valamint a mezőgazdaságra illetve állattenyésztésre való áttérés között. Adott területen a mezőgazdaság több táplálékot képes megtermelni, mint a mezőgazdaság, így több ember eltartására alkalmas. Az ok-okozati viszony a tényezők között azonban vitatott. Egyesek szerint a mezőgazdaságra való áttérés teremtette meg a lehetőséget a nagyobb népesség eléréséhez, mások viszont úgy gondolják, hogy a növekvő népesség "kényszerítette ki" az áttérést, hiszen így a földművelő társadalmak nagy előnyhöz jutottak a vadászó-gyűjtögető társaikkal szemben (Diamond 1997).